A Naptól számítva az ötödik bolygó a Jupiter, nevét az istenek királyáról kapta. A  Naprendszer óriása. Átmérõje 11,26 földátmérõ, tömege 317,8 földtömeg, sûrûsége mindössze 1,3 g/cm3. Az óriásbolygók prototípusának tekinthetõ, összetétele és szerkezete gyökeresen eltér a Föld-típusú bolygókétól. Felépítését hatalmas tömege és fõleg könnyû elemekbõl álló összetétele határozza meg. Tengelyforgási periódusa a nagybolygók között a legrövidebb (alig 10 óra alatt fordul körbe saját tengelye körül), ennek következtében erõs centrifugális erõ lép fel az égitesten, amitõl alakja erõsen lapult.
  Légköre hatalmas, mintegy 1000 km vastag lehet. Ez alatt található a folyékony állapotban lévõ hidrogénréteg.  (Valószínûleg nincsen éles átmenet a gáz és a folyékony halmazállapotú rétegek között.) Ez a hidrogénréteg 30 ezer km vastag, de alján már akkora a nyomás, hogy a hidrogénmolekulák elektromosan vezetõ protonok és elektronok halmazára bomlanak fel. Ennek az anyagnak tulajdonságai sok tekintetben a fémekére emlékeztetnek, ezért folyékony fémes hidrogénnek nevezik. A középpontban fémeket és kõzeteket is tartalmazó, kb. 10 földtömegû mag helyezkedik el.
A Jupiter nagyjából másfélszer annyi hõt sugároz ki, mint amennyit a Naptól kap, tehát saját
hõtermeléssel rendelkezik. A Jupiter plusz hõtermelése az égitest rendkívül lassú globális ösz-
szehúzódásából származik, a bolygó sugara évenként nagyjából 1 milliméterrel csökkenhet. A
légkör nagy hõkapacitása miatt nincsen napi hõingás.
A bolygó atmoszférájában a hidrogén és a hélium a leggyakoribb elem. Az égitest légköre dif-ferenciálisan rotál, azaz az egyenlítõ környékén gyorsabban fordul körbe, mint a sarkoknál.  A pólusok környékén egy fordulat megtételéhez nagyjából öt perccel több idõ szükséges, mint az egyenlítõn. A légkör rendkívül színgazdag, a különféle árnyalatok különbözõ magasságokban elhelyezkedõ, különbözõ összetételû felhõket jelentenek. A gyors tengelyforgás miatt nagy Coriolis-erõ lép fel, és ez viharos erõsségûvé teszi a függõleges légmozgásokat. Az egyenlítõ környékén egy hatalmas sáv található, amely felszálló légáramlatot képvisel, itt a szél keleti irányba fúj kb. 100 m/s-os sebességgel. Innen a pólusok felé közeledve csökken a szélsebesség, és keleti illetve nyugati szelek váltják egymást az emelkedõ illetve süllyedõ légtömegeknek megfelelõen. Lehetséges, hogy a földihez hasonlóan a beesõ napsugárzás hozza létre õket, azonban vannak olyan jelek is, amelyek más folyamatokra utalnak. Az óriásbolygók légkörzésének vizsgálatakor az Uránusz bolygót szokták példaként felhozni. Az Uránusznál szintén az egyenlítõvel párhuzamos szélrendszert lehet megfigyelni, azonban a bolygó forgástengelye gyakorlatilag a pályasíkban fekszik, tehát semmi köze sincs a beesõ napfény mennyiségéhez. Egyes elképzelések szerint belsõ konvektív áramlások táplálják a légmozgásokat. A Jupiter felsõ felhõrétegeit ammóniakristályok alkotják, ezek alatt NH4SH, majd vízjég kristályok találhatók, végül pedig folyékony vízcseppek.
A heves légmozgások miatt sok örvény alakul ki a légkörben, amelyek rövidebb-hosszabb élettartamúak, legismertebb közülük a Nagy Vörös Folt. Ez a képzõdmény a déli félteke 22 fokos szélességén található.  Mérete változékony, hossza az eddigi megfigyelések alapján 26-48 ezer km, szélessége 10-15 ezer km között változott - azaz légköri örvény létére nagyobb Földünknél. Élettartama rendkívül hosszúnak tûnik, elsõ említése még az 1600-as évek közepébõl maradt fenn. Színét és helyzetét lassan változtatja, nincs a bolygónak valamely pontjához rögzítve. Déli szélén kelet felé fújó 80 m/s-os, északi szélénél nyugat felé fújó 50 m/s-os szelek vannak. A foltban a gáz forgása az óramutató járásával ellentétes, belsejében az áramlások hatására spirális felhõszerkezet alakul ki, itt a rotáció periódusa hat nap körüli. Egy állandósult anticiklonszerû, magasnyomású légköri zavar lehet.
  A Jupiter rendkívül gazdag holdrendszerrel rendelkezik, jelenleg nyilvántartott holdjainak száma 16. Ezeket jellemzõik alapján több csoportba lehet osztani: a legfeltûnõbb együttest a négy Galilei-hold alkotja, amelyek belsõ aktivitással rendelkezõ, nagyméretû égitestek.  Külön csoportba lehet sorolni újabb négy holdat. Ezek átmérõje 14-180 km közötti, pályájuk átlagosan 26 fokos szöget zár be a Jupiter egyenlítõi síkjával, és egymáshoz közel keringenek. A harmadik ilyen különálló csoport szintén négy holdat tartalmaz. Átmérõjük 8-46 km közötti, és 21-24 ezer km távolság között retrográd irányban keringenek a bolygó körül. Paramétereik alapján a két utóbbi csoport égitestjei egy-egy régebbi hold vagy befogott objektum töredékeibõl állhatnak.
Az Io a legbelsõ a négy Galilei-hold közül, külsõ társaihoz képest nagy a sûrûsége, ami arra utal, hogy azoknál sokkal kevesebb vízjeget tartalmaz. Felszíne élénk narancssárga és vöröses színû, amit kén- és foszforvegyületek okoznak. Legfontosabb jellemzõje a rendkívül erõs vulkanikus aktivitás. Az Io felszínén becsapódásos krátereket egyáltalán nem találni, az aktív vulkanizmus ugyanis folyamatosan eltörli azokat. A felszín legnagyobb részét vulkanikus anyagtörmelékek, lerakódások borítják. Az eddig felfedezett vulkáni kürtõk és kitörési központok száma 300 körüli. A vulkánok közül eddig nyolc egyidejû mûködését lehetett megfigyelni.  Mivel az égitest gravitációs tere gyenge és a kilövellési sebesség 1 km/s körüli, a vulkanikus felhõk 200-300 km magasra emelkednek, anyaguk egy része pedig el is hagyja a holdat. A heves vulkanikus aktivitás oka a hold különle-gesen nagy hõtermelése, ami a következõ forrásból származik. Az Io az Európával 2:1 arányú pályarezonanciában van, azaz míg az Io kétszer kerüli meg a Jupiter, az Európa pontosan egyszer teszi azt. A jelenség következtében az Európa igyekszik az Io pályáját elnyújtani, elliptikussá tenni. Az ellipszissé torzult pályán jupiterközelben gyorsabban, jupitertávolban lassabban halad az égitest - tengelyforgása kötött, keringési sebessége viszont változó. Ennek következtében a Jupiter által az Ión keltett dagályhullám helyzete periodikusan eltolódik. Az Io alakja így bizonyos értelemben torzulásokat szenved, a köpeny anyaga a kéreghez súrlódik, a folyamat hõt termel.
  A vulkanikus aktivitás forrása tehát az árapályfûtés, anyaga pedig nem a víz és a széndioxid, mint a Földön, hanem valószínûleg a kéndioxid. A szilárd szilikátokból és kénvegyületekbõl felépülõ kéreg alatt folyékony kén és kéndioxid tavak létezhetnek. Ezek az árapályfûtésbõl származó hõ miatt felmelegszenek, és a felszínre próbálnak törni. A szabadba jutott kéndioxid robbanásszerûen elpárolog, és repülése végén fagyott formában visszahullik a hold felszínére. A kéreg felsõ részében fõleg kénvegyületek dominálnak folyékony és szilárd állapotban, alattuk szilárd kõzet található.  Ez alatt helyezkedik el a folyékony szilikát köpeny, legbelül pedig a kõzetmag. Az Io légköre rendkívül ritka, inhomogén eloszlású, az aktív kitörési központok környékén sûrûbb.
  A vulkánkitörések által, valamint a Jupiter magnetoszférájában található töltött részecskék
bombázásának hatására sok anyag szabadul ki a hold felszínérõl. Ezek egy hatalmas gyûrût
formálnak az óriásbolygó körül. Az Io ebben a fõleg hidrogénbõl, kénbõl és nátriumból álló
tóruszban kering. A hold napsütötte oldala felett ionoszféra alakul ki, amit a Jupiterrel egy
hatalmas áramlási csõ köt össze, ebben néhány millió amperes áramok folynak.
Az Európa kifelé haladva a második nagy hold az Io után. Felszíne sima, óriási biliárdgolyóra hasonlít, a szintkülönbségek ritkán érik el a 100 métert. Anyagának kb. 20%-át vízjég alkotja, a többit kõzet.  Krátereket alig látni rajta, felszínének legfeltûnõbb képzõdménye az egész égitestet átszelõ repedések, rianások hálózata. A hold felszínét régen hatalmas óceán boríthatta, vékony jégréteggel a tetején. A késõbbiekben, ahogy hûlt az égitest, ez a réteg elkezdett vastagodni, és az árapályerõk, valamint a víz fagyásakor fellépõ térfogatnövekedés hatására repedések keletkeztek rajta. Ezeket a belsõbõl kiáramló jég kitöltötte, és a földi befagyott tavakon kialakuló rianásokra hasonlító képzõdmények jöttek létre.
  Jelenleg az árapályerõk hatására keletkezõ hõ a felszín alatt 10 km-rel egy folyékony vízóceánt
tart fenn, amelynek mélysége 75-100 km lehet, ez alatt húzódik az Európa kõzet-belseje. A kráterek hiányát a relatíve képlékeny, és hõ hatására megolvadó jégkéreg magyarázza.A Ganymedes a Naprendszer legnagyobb holdja, mérete a Merkúrét is meghaladja. Anyagának mintegy fele kõzet, fele vízjég, melynek egy része a belsõben folyékony formában van.
  Felszíne jelentõs geológiai aktivitásról tanúskodik, két területtípust lehet megkülönböztetni
rajta. A sötétebb, erõsen kráterezett vidékek az idõsebbek, gyakran szokták ezeket „kontinenseknek” nevezni. A világosabb részek a kontinensek közötti területeket töltik ki, melyeken gyakran a kontinentális vidékekkel párhuzamos barázdák figyelhetõk meg, ezek kora 3-3,5 milliárd év. Itt is a hold lassú hûlésével együtt a jég megfagyásakor tágulás lépett fel.  Ez
felrepesztette az eredeti kérget, és az egyes „kontinensek” (õsi kéregtáblák) lassan távolodni kezdtek egymástól. A közöttük keletkezett területet a belsõbõl feltörõ jég kitöltötte, így jöttek létre a barázdált világosabb területek. A felszíni kiemelkedések, akárcsak az Európánál, nem haladják meg az 1 km-t, mivel az ennél nagyobb tömegek alatt a jég lassan szétfolyik.
A Callisto a legkisebb sûrûségû a négy Galilei-hold közül. Kõzet és vízjég keverékébõl áll, kérgének egy részében a víz itt is folyékony állapotban lehet jelen. Felszíne idõs, sok kráter látható rajta. Legnagyobb becsapódásos képzõdményeit koncentrikus gyûrûk veszik körül, ezeket a becsapódás alkalmával megolvadt, majd gyorsan a jégbe fagyott hatalmas hullámok alkotják.A legnagyobb ilyen formáció átmérõje mintegy 3000 km, amelyet 10-15 koncentrikus gyûrû vesz körül.
  A Jupitert is, mint minden óriásbolygót gyûrûrendszer övezi. A Jupiter gyûrûi elég szegényesek és sokkal kevésbé látványosak, mint a Szaturnusz hasonló képzõdményei. A gyûrûrendszer vastagsága nem több 30 km-nél, részecskéinek átlagos mérete 4 mikrométer körüli. Az eddig megfigyelt gyûrûrendszer három fõ részre osztható, anyaga 58 ezer km távolságra kezdõdik a Jupiter felszíne felett, és valószínûleg egészen a felhõkig ér le.