A Vénusz a Naptól távolodva a második bolygó, melyet bizonyos hasonlóságok alapján hosszú ideig a Föld ikertestvérének tartottak. Esthajnalcsillagnak is nevezik, mivel – akárcsak a Merkúr, ám sokkal feltûnõbben – egyszer az esti, máskor pedig a hajnali égen tûnik fel. Talán csodálatos fehér fénye ihlette az ókor emberét, hogy a szépség istennõjérõl nevezze el. (Annyira fényes, hogy igen gyakran UFOnak nézik.) Egy radartérkép sokat elárul a Vénusz szerkezetérõl. Átmérõje mindössze 600 km-el kisebb bolygónkénál, tömege 82%-a a Földének, sûrûsége pedig csak 2%-al kevesebb, mint bolygónké. Belseje differenciálódott, magjának sugara 3000 km, köpenye ugyancsak 3000 km körüli vastagságú lehet, melyet néhányszor 10 km-es kéreg borít. Ezen kísérteties hasonlóságok miatt sokáig azt hitték, hogy földszerû felszínén élet rejtõzködik. Ezzel szemben már a bolygót meglátogató elsõ ûrszondák mérései is azt mutatták, hogy a Vénusz maga a pokol.
  Tengelyforgása különös, egy fordulat idõtartama rendkívül hosszú: 243 nap, retrográd irányban. Tengelyforgási ideje közel 2:3 arányú rezonanciában van a Föld keringési idejével. Így minden alkalommal, amikor a Nap és a Föld közé kerül, ugyanazt az oldalát fordítja felénk. A Vénusz pályájának alakja nagyon közel áll a körhöz, forgástengelye 2,6 fokos szöget zár be a pályasíkra állított merõlegessel. A Földrõl megfigyelve a Holdhoz hasonlóan fázisokat mutat. Atmoszférája rendkívül sûrû és nagytömegû. Fõ összetevõje a széndioxid, ezenkívül kevés nitrogén, kéndioxid, vízgõz és oxigén található benne. Felhõzete és légköre annyira átlátszatlan, hogy felszínét közvetlenül soha nem lehet megpillantani. Felhõi 50-70 km-es magasság között helyezkednek el, fõ alkotói kénsavban gazdag vízcseppek.  A felhõkbõl folyamatosan savas esõ hull alá, ez azonban a magas hõmérséklet miatt fokozatosan elpárolog, és soha nem éri el a felszínt. A párolgás és a disszociációs folyamatok révén vízgõz, kéndioxid, molekuláris oxigén és számos kénvegyület keletkezik.  Ezek a légkörzéssel ismét feljutnak a felhõk tetejére, ahol a Nap ultraibolya sugárzásának hatására kénsav és kén keletkezik belõlük - így kénsav körforgás jön létre a légkörben. Az atmoszférában nagy erejû szelek fújnak. A felhõréteg tetején 100 m/s-os állandó szél van, aminek következtében a légkörnek ez a magas része négy nap alatt direkt irányban körbefordul - oka egyelõre nem tisztázott. A szél, lefelé haladva a légkörben, fokozatosan gyengül, és a felszínen már mindössze 1-2 m/s sebességû az áramlás.
Az egyenlítõtõl a pólusok felé tartó nagy légkörzési rendszer is megfigyelhetõ, akárcsak a Földön. Itt azonban sokkal nagyobb méretû, és a légtömegek egészen a pólusok közelébe jutnak. Az egyenlítõnél felemelkedõ gázok 60-70 km-es magasságban a sarkok felé áramlanak, majd azok közelébe jutva lejjebb ereszkednek, és 50-55 km-en visszaáramlanak. A Vénuszt érõ napsugárzás 75%-a visszaverõdik a légkörrõl, 22% elnyelõdik, és mindössze 2-3% jut le a felszínre. A nagytömegû légkör miatt a felszíni légnyomás 90-szerese a földinek, a
hõmérséklet pedig 450-500 C. A magas hõmérséklet oka a rendkívül erõs üvegházhatásban keresendõ. A Vénusz a jelenleginél valószínûleg sokkal hûvösebb légkörrel kezdte életét. A nagyobb napközelség és talán az erõs vulkanikus aktivitás hatására vizének nagy része a légkörbe párolgott, gyenge üvegházhatást váltott ki. Ezen hatás és a vulkanizmus miatt olyan forróvá vált a felszín, hogy a széndioxid-tartalmú kõzetekbõl a gáz elkezdett kipárologni.
Ez tovább erõsítette az üvegházhatást, és pozitív visszacsatolás jött létre: minél több volt a széndioxid a légkörben, annál magasabb lett a hõmérséklet, ez pedig újabb széndioxid-kipárolgást eredményezett. A folyamat egészen addig tartott, míg a felszíni kõzetekbõl az összes széndioxid a légkörbe jutott. (Idõközben  eredeti vízének nagy részét elvesztette a Vénusz, a felhõzet tetejére jutó vízmolekulákat a Nap ultraibolya sugárzása elbontotta, a hidrogén pedig elszökött a világûrbe. (Bolygónknál ugyanezt a folyamatot a nagyobb naptávolság, és az ultraibolya sugarakat kiszûrõ ózonpajzs korai kialakulása akadályozta meg.) Az üvegházhatás miatt a felszínen, szélességtõl függetlenül, mindenütt közel ugyanakkora hõmérséklet uralkodik, nincsen sem napi, sem pedig évszakos hõingás.
  A Vénusz felszínén a fényviszonyok egy erõsen borús, õszi napnak felelnek meg a Földön. Az
égbolt élénk narancssárga színû, a Nap helyzete nem állapítható meg, a látótávolság 2-3km körüli.  Éjszaka a magas hõmérséklet miatt a sziklák sötétvörösen izzanak.
  Az ûrszondák leszálló egységeinek vizsgálata arra utal, hogy a felszín a talajtérés helyén vulkanikus bazaltból áll. A Vénusz felszínének jelentõs részét lávasíkságok borítják. Ezek kora 500 millió év körüli, 800 millió évnél idõsebb területeket egyáltalán nem találni a bolygón, tehát egészen fiatal. Ennek egyik lehetséges magyarázata, hogy a felszínt átalakító erõk folyamatosan és közel egyenletesen mûködnek a bolygón. Egy másik elgondolás szerint azonban a Vénusz belsõ aktivitása ciklikus. Vannak olyan periódusok, amikor heves gomolyáramlások indulnak meg a mélybõl, és a felszínt nagymértékben átalakítják - majd az ilyen idõszakokat nyugodtabb ciklusok követik.
  A Vénusz sûrû légkörében a világûrbõl bezuhanó kisebb testek mind elégnek, így azok nem jutnak el a felszínig, és nem tudnak krátereket létrehozni. Néhány alkalommal olyan mélyen semmisültek meg a kozmikus behatolók az atmoszférában, hogy a robbanásuk során keltett lökéshullámok elsimították a felszínt egy kisebb területen.
  Csak az igazán nagy objektumok érik el a bolygó felületét, az eddig felfedezett kráterek közül a legkisebbek átmérõje 3 km körüli. Sok olyan becsapódásos képzõdményt találni, amelyeknél a kõzetek megolvadtak, és a kráterekbõl radiálisan szétfolytak. A Vénusz felszínén rendkívül sok vulkanikus képzõdmény található, ezek nagysága az apró, néhány 100 méteres dómoktól egészen a hawaii Mauna Loa-val megegyezõ méretû hegyekig terjed, szerkezetük rendkívül változatos. A kis dómok a bolygón szinte mindenhol megtalálhatók, míg a tekintélyesebb pajzsvulkánok csak nagyobb, lokális kiemelkedések tetején. A magas felszíni hõmérséklet és a víz hiánya miatt valószínûleg nincsenek vagy csak nagyon ritkán fordulnak elõ robbanásos
kitörések. A megszilárdult lávafolyásokon többszáz km hosszú, de 1-2 km-nél sehol sem szélesebb kanyargó csatornák fedezhetõk fel. Ezeket rendkívül kis viszkozítású és gyors mozgású lávák alakíthatták ki, amelyek a légkör forrósága miatt sokáig olvadt állapotban maradtak. A Vénusz nem sokkal kisebb a Földnél, jogosan feltételezhetjük, hogy bolygónkéhoz hasonló belsõ hõtermeléssel rendelkezik. Ennek ellenére a Vénuszon nincsenek olyan lemezmozgások, mint Földünkön. Az égitest valószínûleg egykérgû bolygó, ahol a kéregben támadó különbözõ erõk gyûrik, deformálják azt, de szét nem darabolják, mivel képlékeny állapotban van.
A hegységek nagy része vulkanikus eredetû, azonban olyan képzõdmények is felfedezhetõk, amelyek összenyomó erõk hatására alakultak ki. Ilyen összetett gyûrõdéses szerkezetû például a 11 km magas Maxwell-hegység. Magának a hegységnek a léte jelenleg is aktív folyamatokra utal, az ugyanis „magára hagyva”, a viszkózus elernyedés következtében, mintegy 10 millió év alatt visszasüllyedne a kéregbe. Több jel is utal arra, hogy a bolygón napjainkban is mûködnek vulkánok, közvetlen bizonyítékkal azonban egyelõre nem rendelkezünk. Az erõs vulkanikus aktivitás oka feltehetõleg az, hogy míg Földünkön a belsõ hõ fõleg lemezmozgások formájában szabadul fel, addig erre a Vénuszon vulkanikus folyamatok segítségével nyílik lehetõség