A Holdra utazó ûrhajósok messzirõl ilyennek látták bolygónkat, amelyet még a középkorban is sokáig laposnak hittek lakói – akár egy tányért –, és sokáig úgy vélték, hogy a világ közepe. A tizenötödik században Kopernikusz jött rá, hogy a Föld a számtalan közül csak egyetlen bolygó a kozmikus óceánban. A Naptól számított harmadik bolygó a Föld. A belsõ bolygók közül a legjelentõsebb méretû, míg a Naprendszer kilenc nagybolygója között 12 756 kilométeres átmérõjével nagyságban az ötödik helyet foglalja el. A Naptól átlagosan 149,6 millió kilométerre kering, egy tengely körüli forgáshoz 23 óra 56 percre van szüksége. A többi földtípusú bolygótól eltérõen, nagyméretû, „szabályos” alakú holdja van.
  A Föld nem pontosan gömb. A déli pólus kb. 20 méterrel lapultabb, mint az északi, valamint Izsák Imre, magyar származású kutató kimutatta, hogy egyenlítõi metszete sem szabályos kör.  Bolygónk alakja leginkább egy forgási ellipszoidra emlékeztet. Ennek méreteit nemzetközi földellipszoid néven határozták meg. A mesterséges égitestek megfigyelései teszik lehetõvé a földalak (geoid) pontosítását.
  A Föld felépítése hasonlít a többi belsõ bolygó (Merkúr, Vénusz, Mars) szerkezetéhez. A szeizmikus mérések alapján arra következtethetünk, hogy bolygónk belseje differenciálódott, egymástól szeizmikus sebességugrásokkal jellemezhetõ határokkal elválasztott zónákból, övekbõl áll. Három fõ rész különíthetõ el: a kéreg, a köpeny és a mag. A mag belsõ-, illetve külsõmagra, míg a köpeny alsó-, illetve felsõ köpenyre oszlik. A különbözõ zónákban az anyag különbözõ fizikai viszonyoknak van kitéve, a zónák határfelületei néhány kilométer vastagok.
A kéreg a bolygó legkülsõ rétege, vastagsága 2-90 km, a Föld tömegének pedig csak 0,4%-át adja. A kéreg alatt található a köpeny,  melynek legfelsõ része a kéreggel együtt alkotja a litoszférát. A litoszféra alatt található az asztenoszféra, (már a köpeny része) melynek anyaga részben folyékony. Az asztenoszférán „úsznak” a litoszféralemezek, melyek egymáshoz képest folyamatosan elmozdulnak. Az óceáni hátságoknál folyamatosan épülnek a lemezek, míg máshol (szubdukciós zónák) alásüllyednek, s ez okozza a kontinensek vándorlását. Ez a globális tektonikai aktivitás felelõs a vulkáni tevékenységek nagy részéért, valamint a földrengésekért. A köpeny alatt található a külsõ mag, mely folyékony, majd a belsõ, szilárd mag, melynek átmérõje mintegy 1600 km.
  A Föld átlagos sûrûsége 5,520 kg/m-3. A sûrûség a Föld belsejében nem egyenletesen oszlik el, a különbözõ öveken belül is változik, és jelentõs az eltérés az egyes zónák között. A bolygót alkotó elemekrõl és azok eloszlásáról csak részleges ismereteink vannak. Bizonyosra vehetõ, hogy az oxigén, a magnézium, a szilícium, az alumínium, a kén, a nikkel, a kálcium és a vas a leggyakrabban elõforduló elemek, azonban különbözõ modellek vannak arról, hogyan oszlanak el ezek a Föld belsejében. A legáltalánosabban elfogadott nézet szerint az elemek sûrûségük szerint differenciálódtak, így a nikkel és a vas a belsõ mag legfõbb alkotó eleme. Volt olyan elképzelés is, hogy a bolygó kémiai felépítése nagyjából homogén, a belsõ övek eltérõ tulajdonságait az eltérõ fizikai viszonyok (nyomás, hõmérséklet) magyarázzák.
  A Föld légköre kb. 1000 km magasan terjed ki a felszín fölé, határa egyértelmûen nem húzható meg, folyamatosan olvad bele a bolygóközi térségbe. Elsõsorban nitrogén (78%) és oxigén (21%) alkotja. Ezek mellett kis mennyiségben és változó koncentrációban megtalálható a széndioxid (0,0314%), a különbözõ nemes gázok, az ózon, valamint a por és a vízgõz is. A földi légkör szintén zónákra bontható. A legalsó, 8-16 km vastag légréteg a troposzféra. Itt zajlik le az összes idõjárási jelenség, itt találhatók a felhõk. A fel- és leszálló légáramlatok uralják, ezért összetétele egyöntetû, benne a hõmérséklet a magasság növekedésével folyamatosan csökken.
A troposzférát követi a sztratoszféra, mely 70 km-es magasságig húzódik. 40 km-es magasságban található az ózon réteg, mely az UV-sugarakat nyeli el, ezért itt a hõmérséklet átmenetileg növekszik a magassággal. E fölött található az ionoszféra, mely egészen 700 km magaságig tart. Ez a réteg nagy mennyiségû szabad elektront tartalmaz, melyeket a Nap sugárzása a felsõ légkör atomjairól szakít le. Az ionoszféra több rétegbõl áll, melyek a következõk:
D-réteg (80-100 km magasan), E-réteg (120-200 km magasan), F1 és F2 réteg (250-400 km magasan). A légkör legkülsõ része a mezoszféra, mely a hidrogén koronán át folyamatosan megy át a bolygóközi térbe (1000-1500 km-es magasság).
  A nagy légkörzések és például a domborzat által befolyásolt meteorológiai viszonyok meghatározó szerepének köszönhetõen a felszínt sivatagok, az egyenlítõ tájékán pedig a „bolygónk tüdejének” is nevezhetõ esõerdõk borítják, ahonnan a légáramlatok mindenfelé elszállítják a friss oxigént oda is, ahol az ember a levegõ szennyezése folytán már-már kibírhatatlanul mesterséges környezetet hozott létre.. A felvételen gyönyörûen megfigyelhetõ az Egyesült Államok nagyvárosainak a fényei, a napkelte vonulata, a jeges Arktisz, az észak-afrikai sivatag valamint a zöldellõ európai és ázsiai kontinens.
  A Föld jelentõs mágneses térrel rendelkezik, mely bolygónk belsejébõl, a köpeny és a mag dinamikájából ered. A térerõsség nagysága a felszínen kb. 50 mikroTesla, a tér szerkezete leginkább dipól-térként írható le. A Föld középpontján átmenõ dipól tengelye, mintegy 11 fokos szöget zár be a forgástengellyel. A mágneses pólusok tehát nem esnek egybe a földrajzi pólusokkal, és folyamatosan változik helyük. Megfigyelhetõ egy periodikus változás is: 10000 évenként a mágneses északi és déli pólus felcserélõdik. A mágneses tér hatással van az ionoszférában keringõ áramokra, magnetoszférát hoz létre a Föld körül, mely a napszél hatására erõsen torzult. A Naphoz közeli oldalon 10 földsugárnyira, az ellenkezõ oldalon pedig 60 földsugárnyira terjed ki.
  A Napból, valamint a világûr más részeirõl érkezõ elektromosan töltött részecskéket a mágneses tér befogja. Az ún. sugárzási övezeteket a mágneses tér hozza létre. Ezek létezésérõl 1958 óta, az elsõ mûholdak mérései nyomán tudunk, s felfedezõjükrõl gyakran Van-Allen övezeteknek is nevezik õket. A sugárzási övezet két tartományra oszlik: a belsõ zónában (4000 km-
es magasan kezdõdik és 3000 km vastag) fõleg nagy energiájú protonok, míg a 23000 km magasan kezdõdõ külsõ övben kis energiájú elektronok vannak többségben.
  Mindezek mellett az különbözteti meg a Földet leginkább a Naprendszer többi égitestétõl, hogy a felszínén fejlett ÉLET alakult ki. Itt születtünk mi is, ez az életterünk, a felhõk alatt. Ez a bolygó az otthonunk. Vigyázzunk rá!