Hold

A Hold Földünk egyetlen természetes kísérője.

• Földtől mért közepes távolsága: 384,400 km
• átmérő: 3476 km
• tömeg: 7.35e22 kg

Luna a római mitológiában az éjjeli fény istennője.

• A Hold keringési ideje 27,3 nap. Elliptikus keringési pályája folytán a Földtől mért távolsága a földközeli 356410 km és a földtávoli 406680 km között ingadozik. Ez több mint 10%-os ingadozást jelent.
  
  Saját tengelye körül ugyanannyi idő alatt fordul meg, mint amennyit Föld körüli keringése igénybe vesz, vagyis mindig ugyanazt az arcát (félgömbjét) mutatja a Föld felé. Ez a jelenség az úgynevezett kötött keringés.

• A Holdat először egy szovjet űrszonda, a Luna-2 látogatta meg 1959-ben. Ember pedig először 1969. július 21-én 3 óra 56 perckor (UT) lépett a Hold felszínére Neil Armstrong személyében, aki az amerikai Apollo holdkutatási program egyik űrhajósa volt.
  • A Hold az első idegen égitest amelyre az ember eljutott.
    (Edwin Aldrin aki Neil Armstrong után nemsokkal lépett a Holdra)
    
  • "Ez kis lépés egy embernek, de óriási ugrás az emberiségnek." (Neil Armstrong)

• 
  Az első távcsöves megfigyelők kezdetleges műszereikkel a Hold sötét területeit tengereknek nézték, a annak is nevezték el. Ezért mondjuk azokat ma is marenak (többes számban mariának), mert ez latinul tengert jelent; az egyik leghíresebb ilyen terület például a Mare Tranquillitatis, azaz a nyugalom tengere. Más kisebb sötét foltok a sinus (öböl), lacus (tó) vagy palus (mocsár, ingovány) nevet kapták.
  

  A Hold topográfiájának legfontosabb és legkülönösebb alakzatai azonban -mint azt már Galilei is megállapította- a hegységek és kisebb-nagyobb kráterek. Ezek a kráterek a legkülönbözőbb átmérőjűek lehetnek, a 800-1000 kilométeresektől -amilyen például a Mare Orientale- a néhány arasz átmérőjű gödröcskékig. Egy adott méretnél nagyobb holdkráterek száma rohamosan növekszik a méret csökkenésével. A csillagászok többsége úgy véli, hogy a gödrök és lyukak akkor keletkeztek, amikor meteoritok csapódtak be a Hold felszínére.

• A holdi tengerek talaja -összehasonlítva a felföldekével- viszonylag sima. Egészen bizonyos, hogy valamilyen folyékony (vagy képlékeny) anyag töltötte fel a területeket, miközben mélyen eltemette az elsődleges felszíni alakzatokat, amelyeknek ma csupán a csúcsai nyúlnak a tengerek alapszintje fölé. A látvány alapján általában lávafeltöltésekre lehet gondolni, s e nézetet a legtöbb csillagász támogatja is. Egyesek szerint a tengereket feltöltő anyag nem láva hanem por volt. Véleményük szerint a por a világűrből folyamatosan érkező meteoritok becsapódása során keletkezik a Hold felszíni kőzeteiből; ha a porrészecskék elektromos töltésre tennének szert, akkor úgy ugrálnának lefelé a lejtőkön és hegyoldalakon, mint a szöcskék, míg végül eljutnának a legalacsonyabban fekvő alföldekre, ahol évmilliók folyamán akár több kilométer vastagságú rétegeket is alkothatnának.

• A Hold mindig ugyanazt az oldalát mutatja felénk.
  (A Hold túlsó oldala)
  A Hold túlsó oldala sokban különbözött a jól ismert közelebbi félgömbjétől. Például csupán egyetlen nagyobb mare tűnik fel rajta, a Moszkva-tenger; jóllehet a Hold innenső felén legalább tizenötöt ismerünk, némelyikük pedig átnyúlik a túloldalra is. E jelenség oka nem teljesen nyilvánvaló. Az egyik lehetséges magyarázat az, hogy az égitest innenső felébe egy hatalmas üstökös csapódott be, amely óriási sebhelyekként hagyta maga után a tengereket.

• A víz és levegő nélküli Hold felszíne egészen áttüzesedhet azon a tájon, ahol a Nap a zenitben tartózkodik, hőmérséklete akár a 100 Celsius fokot is meghaladhatja. A hosszú holdi éjszakák alatt azután, amelyek több mint 14 földi napig tartanak, teljesen kihűl a vidék, a hőmérséklet eléri a mínusz 150 Celsius fokot is. Minthogy a Holdnak nincs észrevehető légköre, és nincsenek felhői, a holdi égbolt teljesen feketének látszik. A Hold felszínén álló űrhajós a csillagokat nappal is tündöklőnek látja, és még a napkorong közvetlen közelében is megfigyelheti. Az égitesten az árnyékok élesek és feketék, mivel nincs a földihez hasonló kék égbolt, amely megvilágítaná azokat.

• 
  A holdi égbolton fényesen ragyog a felhőcsíkokkal tarkított kék bolygó, a Föld. Az a legfeltűnőbb, hogy a holdi megfigyelő számára a Föld átmérője mintegy négyszer akkorának tűnik, mint amekkorának a Hold látszik tőlünk. Másodszor a Föld fényvisszaverő képessége legalább négyszer-ötször nagyobb mint a Holdé. Éppen ezért a "teleföld" körülbelül nyolcvanszor annyi fényt küld a Hold felé, mint amennyit a telehold hozzánk reflektál. A Föld-fény hatását akkor vehetjük észre a legkönnyebben, amikor a Hold sarlója a legkeskenyebb; a teleföldről az égitestre tükröződő fény annyira megvilágítja annak árnyékban levő területeit, hogy az egész holdkorongot megpillanthatjuk. E jelenséget gyakran úgy emlegetik, mintha "a régi Hold az újhold karjaiban" lenne látható. A keskeny fényes holdsarlót "kiegészítő" fényt pedig hamuszürke fénynek nevezik. Ezt a jelenséget azért lehet csak újhold idején észlelni, mert amikor például nálunk félhold van, akkor a Holdon is "félföld" van és ilyenkor sokkal kevesebb fény érkezik a Holdra. Ez a kevesebb fény nem tudja a Hold árnyékos részét olyan erős mértékben megvilágítani, hogy az a Földről is látható legyen. A Holdról vizsgálva a Földet, a 29,5 napos szinódikus hónap folyamán bolygónk ugyancsak fényváltozásokat mutat, újföldtől teleföldig, majd ismét elsötétülve újföldig.

• Az Apollo űrhajók utasai által az égitest felszínén hagyott szeizmométerek elvégezték a Hold belső felépítését feltáró kísérleteket. (A többi bolygó közül egyedül a Marsra lehetett a Viking űrszondákkal ilyen eszközöket juttatni.) A mérésekből többek között az is kiderült, hogy a Hold túlsó oldalán a kéreg körülbelül 15 km-rel vastagabb. A Holdnak valószínűleg részben megolvadt övezettel körülvett kisméretű (750 km) vasban gazdag magja van. Szilárd köpenyének vastagsága mintegy 1000 km, a kéreg vastagsága pedig 60 - 75 km között változik. A mélységi holdrengések a köpeny alsó részében zajlanak. A felszíni medencéket kitöltő láva több száz kilométeres mélységből tör fel.

• Mivel a Hold csak a Nap sugárzását veri vissza, valamelyik féltekéje mindig sötét, miközben a másik világos. Újhold idején a Hold egy vonalban van a Nappal, és a Föld felőli félgömbje sötét (ilyenkor nem látjuk a Holdat éjszaka). Újhold után a Hold a Naphoz képest keleti irányba mozog, emiatt a Nap és a Hold iránya által bezárt szög növekszik, s egyre inkább a megvilágított félgömbje válik láthatóvá. Így a keskeny sarló után fokozatosan egy teljesen megvilágított korong (telihold) tűnik elénk. Ekkor a Hold a Naphoz képest oppozícióban van. Ettől kezdve a Hold ismét a Nap iránya felé közelít, hogy 29,5 nap elteltével végül ismét újhold legyen. Mivel a Hold keringési síkja mintegy 5 fokkal hajlik az ekliptikához, az újhold többnyire a Nap felett vagy alatt halad el.
  

  
  

  (Az egyes fázisokat külön-külön is megnézhetjük: 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9)

• A Hold felületét két jellemző felszíni forma uralja:
  • sötét lávamező, viszonylag kevés kráterrel
  • világosabb színű fennsík sok kráterrel. A kráterek, méretüket tekintve, a mikroszkopikus nagyságú lyukacskáktól egészen a hatalmas sáncokkal övezett, 250 km átmérőjű mélyedésekig terjednek. A 20 kilométernél kisebb átmérőjű kráterek tál alakúak, az ennél nagyobbak formája összetettebb: középpontjukban hegycsúcs van, és faluk sokszor teraszos kiképzésű.

• Összetételüket tekintve a holdkőzetek
  nagyjából a földi kőzetekre hasonlítanak, a legnagyobb különbség viszont az, hogy a holdkőzetek gazdagabbak nehezen olvadó alkotórészekben, tehát olyan magas forráspontú anyagokban, mint amilyen például a titán, és igen szegények illékony (alacsony forráspontú) anyagokban. Különleges vonásuk, hogy vizet vagy hidratált anyagokat egyáltalán nem tartalmaznak. Az Apollo és a Luna programokban gyűjtött kőzetminták tanúsága szerint a tengerek bazaltjainak kora 3,1 - 3,8 milliárd évre, a fennsíkok kőzeteié pedig 3,8 - 4,5 milliárd évre tehető, amely meghaladja bármely földi kőzetminta korát.

• Az utóbbi 3,2 milliárd évben kevés lényeges változás játszódott le a Hold felszínén, eltekintve néhány nagy becsapódástól, amely egyébként látványos alakzatokat hozott létre, pl. a Tychot és a Kopernikuszt. A vastag szilárd kéreg, valamint a köpeny konvekciós mozgásának korlátozott volta miatt a Holdon nincsenek tektonikus rétegmozgások. Szórványos gázkitörésektől és meteorit-becsapódásoktól eltekintve a Hold világa halott és változatlan.

  Fogy, vagy növekszik?

  Ha a Hold korongja nem teljes, nem mindenki tudja rögtön megállapítani, hogy fogyóban van-e a Hold vagy növekvőben? Az újhold vékony sarlója és a fogyó Holdé csak abban különbözik, hogy domborodásuk két ellenkező irányba mutat. Az északi féltekén az első negyed mindig jobbra mutat a domború oldalával, az utolsó negyed ellenben balra. Hogyan jegyezzük ezt meg, hogyan állapíthatjuk meg hiba nélkül, melyik Hold merre néz? Emlékezőtehetségünk segítségére több szellemes móka siet. A magyar nyelvben a holdsarlónak a D illetve a C betűhöz való hasonlóságát használhatjuk fel a Duzzad (Dagad) és Csökken szavakkal. A latinban ugyanezekkel a betűkkel éppen a fordított értelmű szavak kapcsolhatók össze: Crescit = növekszik, Decrescit = csökken. Ezért nevezték a rómaiak a Holdat hazugnak (Luna mendax). E szabályt azonban csak az északi féltekén alkalmazhatjuk. Ausztráliában például fordítva áll a dolog, sőt még az északi féltekén is alkalmatlan lehet a fenti szabály, nevezetesen az egyenlítőhöz közelebb eső szélességi körökön. Már a Krím-félszigeten és a Kaukázusban is azt veszik észre, hogy a sarló erősen oldalt dől. Még odébb a déli tájakon már majdhogynem le is fekszik. Egészen közel az egyenlítőhöz a láthatáron lebegő Hold már szinte csónaknak tűnik fel, amely a vízen himbálódzik; nemhiába mesélnek az arab mesék a Hold csónakjáról.

  Ha nem akarunk tévedni a Hold fázisaiban, csillagászati jelenségektől kell tanácsot kérnünk. A növekvő Holdat este látjuk a nyugati égen, a fogyó Holdat reggel látjuk a keleti égen.

  A Hold a Naptól kapja a fényét és ezért a holdsarló kidudorodó részének természetesen a Nap felé kell fordulnia. A holdsarlót egyébként nem két félkör, hanem egy félkör (ez a külső ív) és egy fél ellipszis (amely a Hold megvilágított részének határa perspektívában, ez a belső ív) határolja.

• A Nap után a Hold a legnagyobb fényességű égitest a Föld égboltján, amit a Hold -12,7 magnitúdós nagyságrendje is mutat. Ez azonban maximális érték. A Hold fényessége valójában a fázisoktól függően változik. Itt érdekes megjegyezni, hogy a félhold nem feleannyi fényt ad mint a telehold, hanem annak csak kilencedrészét. Az első negyed idejében ugyanis úgy esnek a napsugarak a Hold kiemelkedő részeire, hogy azok hosszan elnyúló árnyékot vetnek. A sok kisebb-nagyobb árnyék (amelyek teljesen feketék a légkör hiányában) együttesen erősen csökkentik a Hold fényességét.

• A Hold az egyetlen égitest a Naprendszerben, amelynek felszínét a Földről kis távcsővel világosan meg lehet figyelni. Az első holdtérképet 1609-ben készítették, Galilei pedig 1610-ben nagyon pontos eredményekre jutva próbálta meghatározni a Hold hegyeinek magasságát. A Hold felszíni alakzatait kiemelkedő személyiségekről nevezik el. Lássunk egy-két elnevezést: Bartók, Bolyai, Dosztojevszkij, Renoir, Bach, Shakespeare, Goya, Puskin, Rilke stb.